Húsvét másnapján egy bohókás szokásé, a locsolkodásé a főszerep. Országszerte – még napjainkban is – a fiúk hétfőn reggel útnak indulnak, hogy meglocsolják hölgy ismerőseiket.

Azt viszont már kevesen tudják, hogy honnan is ered ez a vidám népszokás, és mit jelképez.

A húsvéti locsolkodás hagyománya a messze, a pogány időkig nyúlik vissza. Őseink szerint a víznek tisztító és megújító ereje van. A tavaszi rítus során az ifjú, hajadon nőket a víz erejével tisztították meg.

A kereszténység ezt az ünnepet felkarolta, és saját szimbolikát társított hozzá. A keresztény legendák szerint a húsvéti locsolkodás hagyománya Krisztus feltámadásához köthető. A mítosz szerint a Jézus sírját őrző katonák a megváltó feltámadását hirdető asszonyokat vízzel öntötték le, hogy elhallgattassák őket.

Bár sokan a húsvéti locsolkodás hagyományát magyar sajátosságnak tartják, azonban az írásos feljegyzések alapján a napjainkban elterjedt formája valószínűleg szláv eredetű. Először Csehországban, a XIV. században tettek említést a húsvéti locsolkodásról. Hazánkban a XVII. században Apor Péter tudósított az izgalmas húsvéti szokásról Erdélyben.

Az idők folyamán sokat szelídült a népszokás. Anno húsvét másnapját vízbevető vagy vízbehányó hétfőnek emlegették, ami igen más képet sugall a húsvéti hagyományról. Eleinte ugyanis a szokás szerint a legszebb ruhájukba öltözött fiatal hölgyeket az itatóvályúba, a tóba vagy a folyóba dobták.

Ez később vödrös locsolkodásra szelídült. Napjainkra – főleg a nagyobb városokban – teljesen kikopott a népszokás, vagy csak jelképesen illatos – vagy kevésbé illatos – kölni vízzel frissítik fel a hölgyeket az urak, amiért piros tojást kaptak jutalmul.

Időközben a hagyomány jelentése is megváltozott. Eredetileg a hajadon nőket locsolták meg termékenységi mítosz szellemében. Napjainkban minden nő részesül a „vizes áldásban”, aminek a célja a fiatalság és a szépség megőrzése.